A lányom megtanult zongorázni.

Csak bevezetőnek elprüttyögném magam, hogy aki még nem tudja, zenész-családból jöttem. Ezt most nem cizellálnám, csak mondom, hogy láttam már kottát. :))

A lányom az októberi szünet előtt addig nyaggatott, hogy megmutattam neki, hogy kell lejátszani a Für Elise-t. Aztán meg is tanítottam, mint egy kismajmot, ütemenként lejátszani, persze csak a vezérmotívumot. Egyrészt, mert csak azt tudom. Másrészt a gyerek is csak annyit ismert.

Szóval októberben hazamentünk, és mindenkinek eljátszotta a Szamár-indulót és a Für Elisenek ezt a részletét. Szem nem maradt szárazon. Én ennyiben is hagytam, mivel engem anno erőltettek zongorázni, meg volt a véleményem a diktatórikus szülői elképzelésekről. Lehet, hogy tévesen, de ez másik blog lenne.

Karácsony előtt egy-két héttel a gyerek elémáll, hogy karácsonyra kérhet-e zongorát. Mondom, de hát van!! Igen, de nem elég, mert ez csak öt oktávos, neki meg kell a teljes hét. Aki konyít valamit és nem sokat a zongozához, egyetérthet velem, hogy öt oktávból azért jól ki lehet jönni, nekem még nem hiányzott a hét. Mondjuk engem csak hat évig járattak...Szóval, felmerült, ha nekem elég, neki miért nem a klampírozáshoz.

Itt a gyerek leültetett minket és jóltette, ugyanis megmutatta, mit tud játszani. Áll-leszakadás, földindulás. A lány megtanult egy pár többoldalas darabot, az internetről, ahol - azóta megtudtam - önfeláldozó egyedek ütemenként mutatják, mit és hogy. Ez meg megtanulta. A kottát kinyomtatta, nem tudom minek, mert nem ismeri. De én nézhettem, hogy jól játszik-e. Mit tudom én, én sem olvastam kottát ezer éve!! Na, ott rájöttem, hogy igazat duruzsol a gyerek, mert a második pótvonal felemelve egy oktávval már tényleg nem fért rá az én "hangszeremre".

Karácsonyra lett zongora. Február egytől tanár is. Én nem tudom, a zenétől-e vagy mástól, a gyerek javított matekból, tele lett barátokkal, és rátalált az önbizalmára. A gyakorlás megnyugtatja, lazítja, kell is neki, mert nagyon lelkiismeretes. Nagy léptekkel halad előre, minden óra két részből áll: az első részben a kottatanulással kínozzák (Mikipapa, sajnos az Orff-féle módszerrel), és primitivus maximus darabokkal, de nem bánja, mert meg akar tanulni. Az óra második részében pedig a tanár csiszolgatja a nagy darabokat, amit fejből játszik, mert ugye a kotta...

Erre mondja a férjem, hogy én is megtanulhattam volna jobban zongorázni, ha nem vesztegetem az időmet hangjegytanulásra...

Azért írom ezt a cikket, mert gyarapítani akarom a fura módon, de eredményesen tanuló gyerekekról szóló írások listáját. (Mint például a kislány, aki a Cartoon Networkről tanult meg angolul)

A másik okom, hogy észrevenni egy furcsa dolgot Svájc és Magyarország között, és éppen az ilyen-olyan tanításban. A lányom jónéhány éve elment vívni. Egyből adtak neki ruhát, rákötötték a találatjelzőre, és előre. A húgom, aki otthon tanult, azt mondta, első évben kardot sem láttak, csak a lépéseket gyakorolták. Unta. A fiam vizipólózással múlatja a hétvégét. Heti egy edzés, félóra úszás, félóra játék. Egriként tudom, mit csinálunk mi a pólósainkkal. Száraz edzés, erősítés, futás, napi edzések. Persze, én tudom, hogy zenészeink és pólósaink is jobbak, mint a svájciak. Nem a követendő példát akarom itt mutatni, csak azt, hogy mennyire másképp is hozzá lehet látni dolgokhoz, mint ahogy azt az ember megszokta.

És talán ez minden dologra igaz.