Bármely ország miniszterelnöke mondhatta volna azt, ami tegnap Sárközy a franciáknak, hogy ki kell bírni, meg kell állni a lábukon, tartani kell a "frontot". Mondhatta volna tegnap, tegnapelőtt, egy éve... és még egy ideig a jövőben.

Bármely ország miniszterelnöke mondhatta volna azt, ami tegnap Sárközy a franciáknak, hogy ki kell bírni, meg kell állni a lábukon, tartani kell a "frontot". Mondhatta volna tegnap, tegnapelőtt, egy éve... és még egy ideig a jövőben.

Én csak azt nem értem, hogyan gondolta pontosan, hogy ki kell lábalni belőle, hogy rá kell hajtani, hogy meg kell dolgozni a sikerért. A munka frontjáról beszélt ugyanis, emelkedő gazdasági eredményeket vár, kevesebb sírást, tüntetést, követelést. Mivel "válság" van.

Jó, dolgozzunk. De mit? A 70-es, 80-as években egyértelmű volt, hogy menjünk dolgozni. Még régebben a hülyéknek sem kellett magyarázni, hogy háború után az országot fel kell építeni, mindenki láthatta. Ha akart, kimehetett járdát seperni, romot takarítani, vehetett fel békekölcsönt, túlórázhatott - emlékszünk még a sztahanovistákra, a brigád-mozgalomra, a kommunista szombatokra ?

Nem ragozom: azelőtt volt munka. Lehettünk munka-hősök. A túlóráért fizettek is, dicsértek is. Most elvárás a túlóra a legtöbb helyen és még  a fejünket sem simogatják meg érte. Hiányzik az elismerés az élet minden területén. De aki dolgozik, annak legalább megvan az a vigasza, hogy csinál valamit. Míg akinek nem jut munka, nem tud harcolni, sem a megélhetésért, sem az országáért. Jó, ha nem kap szemrehányást azért, amiről nem is tehet.

A gyakorlatlan pályakezdők, a kisgyerekes  nők, az ötvenesek, akiknek bezárták a munkahelyeit, a nyugdíjasok - mindenki, aki otthon van, csendben és tehetetlenül várja, hogy mások állítsák meg a lejtmenetet.

Az önbecsülésért és jobb közérzetért azért van mit tenni. A nálunk húsz éve ablakon kidobott társadalmi munka az egyik ilyen lehetőség. Egy e tárgyban végzett európai vizsgálat szerint (European Values Study) a vizsgált országok felnőtt lakosságának 28%-a végez önkéntes munkát. Svájcban ez 23 %, és évente mintegy 700 millió munkaórát tesz ki - ez megegyezik a fizetett közegészségügyi és szociális dolgozók éves munkaidejével.

Önkéntesek dolgoznak a Vörös Keresztnek és más segélyszervezeteknek, de ők végzik a szociális munka nagy részét is az önkormányzatoknál. Az éves falu-ünnepeket, a sportrendezvényeket és más társadalmi megmozdulásokat mind ők szervezik.

Elterjedt a szociális segélynyújtás is: a rászorulók segítséget az önkormányzattól kérnek, akik az igényeket továbbadják az önkéntes szervezetek felé: így lehet kocsi nélkül orvoshoz menni, bevásárolni, ideiglenes betegápolóhoz, gyerekfelügyelőhöz, takarításhoz, vasaláshoz jutni vagy csak beszélgetni valakivel.

Az önkéntesek is profitálnak a munkájukból. Elsősorban, szükség van rájuk, hasznosak. Másodsorban, kapcsolatot teremtenek, gyakorlatot szereznek, új információkhoz, készségekhez jutnak. Egy példa erre: ha valaki állandóan rohan, megszokásból, temperamentumból, és kap egy öreg nénit vagy bácsit, aki csak csoszogni tud, az élet új oldalait ismerheti meg azáltal, hogy lassítania kell. Vagy megszokja, hogy hallgat, míg mesélnek neki. Újra strukturálva lesz az ideje. Érdekes történeteket hallhat. Lehet korrepetálni gyerekeket és sikerélményhez jutni, ha az a gyerek javít végre egy jegyet. De lehet horgolást, kötést tanítani, kutyasétáltatást vállalni.

Nem sorolom tovább. A hátországra szükség van, legalább annyira, mint a "fronton" harcoló dolgozókra. Az önkormányzatok pár óra alatt megszervezhetik a szükséges infrastruktúrát, kereshetnek önkénteseket és közölhetik a helyi lakosokkal, hogy miben tudnak segíteni. Mások intézhetik ugyanezt pénzért is, a szociális segélynyújtásra szükség van mindenütt, ahol gyerekek, öregek, betegek vannak, vagy ahol élvezni akarják a társadalmi élet örömeit.

Együtt. Egymásért. Ilyesmi.