Már mindent le lehet írni

és magas az ingerküszöb, írja FSP. Igaza van neki. Ha az ember nem akarja felhúzni magát, csak elfordítja a fejét, vagy lapoz az újságban.

Ha meg felhúzta, akkor átrohan a szomszédba kibeszélni, vagy felhív valakit, vagy ír egy blogot.

Nem akarok én innen semmit megmondani, de ami nagyban megy, az megy kicsiben. Két oldal veszekszik, aki közéjük akar állni, valamelyiknek áruló lesz. Mégha csak a békét köttetni indult volna is. Már nem lehet középre állni, már állást kell foglalni, teljes mellszélességgel kiállni, elkötelezetten szidni a másikat.

Pedig van harmadik út. Le kell ülni. El kell hagyni a minősítéseket, és nem egymással, hanem a problémával foglalkozni. Ha van két ötlet, szakértőkkel eldöntetni, hogy melyik a jobb mindkettőnek, nem az egyiknek. Talán nehéz elhinni, hogy működik valami, amit még sosem próbáltunk. Talán ez nem olyan egyszerű, mint ahogy leírom. De kezdjük csak ott, hogy nem a másikkal foglalkozunk, hanem azzal, amit javasolt. Induljunk ki abból, hogy a másik is jót akar. Miért ne akarna jót?

Ha nem a másikban keressük a hibát, ha nem kezdik az elmúlt nemtudomhányévet, amit létező szocializmusnak, kommunizmusnak és minden másnak is hívni szoktak, ha nem kezdik azt szidni és leköpködni, ami nem más, mint a közös múltunk, talán ma nem tartunk ott, hogy már bármi nyomtatásban lehet.

Ha az utcán nem káromkodunk, ha egymással nem durvulunk, ha a gyerekeink nem azt látják-hallják, hogy nem becsüljük a szomszédot, az autóstársat, talán nem engednek meg maguknak nyilvános utcarombolást. Ha azt látják, hogy felemeljük a szavunkat, hogy nem gorombasággal lehet előrejutni...Mi adjuk a példát! És gyűlölködni sokkal fárasztóbb, mint közömbösnek lenni, vagy udvariasnak.

Nincs baloldal, csak ha jobb is van. Nincsenek jó megoldások, csak ha rosszak is vannak. És nincs egyetlen jó megoldás, mint ahogy rosszból is sok van.

Magyarország meg egy van. Közös.