mert mindenre rábeszélnek.

Apám falusi és 8-ik gyerekként kicsi korától piacozott. Anyukáját kísérte eleinte, aztán már egyedül is elboldogult. Mesélte, hogy mikor paprikát kellett árulnia, mindig megkérdezték tőle, hogy édes-e a paprika? Ha azt mondta, igen, nem vettek, mert csípőset kerestek, ha meg azt mondta, nem, azért sajnálkoztak, hogy hát pedig édes kellene. Így bevezette a nagyszerű módszert: a paprikát két kupacba osztotta, és aki édeset keresett annak jobbról, aki csípőset, annak balról adott.

Mire én lettem piacolni való korban, már csak vásárlóként jártunk. Apám vasárnap korán felkelt, vagy le se feküdt, ha lagzizni volt, csak beszólt a gyerekszobába, hogy indul a piacra. Szegény húgom, mindig úgy intéztem, hogy valahogy otthon maradjon, és apám csak az enyém legyen. A piacon még élő csirkét árultak, összekötözött lábbal. Akkoriban még belekerült a feje is a levesbe... Sok emlékem nincsen a csirkéken kívül, csak a hurka és lángos, ami még járt a vasárnapi reggelihez. Nem hiszem, hogy két vidéki nagyszülő mellett sokat költhettünk zöldségre, gyümölcsre. Legfeljebb a leveszöldséget hozhattuk haza. Egy mondás azért megmaradt abból az időből: akármilyen nagy csúnyát adjon. Már ha kérdezik, milyet kérek.

A lényeg különben is az volt, hogy otthontól a piacig s vissza, kézen fogva megtárgyaljuk a hét összes eseményét. Ezért szerettem a piacra járást.

Egy kis időre az élet engem is a piacra állított, szégyelltem, de csak míg oda nem értem. Ott már jól éreztem magam a többi árus között.

Mostanában anyósommal járok a piacra. Ő elől, mint egy kotlós, én mögötte, utánam a gyerekek, a sort a férjem zárja. Mama mindenkinek bemutat, mert ő mindenkit ismer. A nagy mosolygást nagyban akadályozza, hogy mama hirtelen váltással elkezdi becsmérelni az árus portékáját, kibontogatja a kukorica csuháját, beletöröget a zöldbabba, körmével nyomkodja a gyümölcs bőrét, és neki otthon minden szebb és nagyobb. Én még általában nyájas mosolygásban vagyok, mikor az ócsárlás elkezdődik, és igazából a mai napig nem tudom, hogy reagáljak. Leginkább nézegetek, vizsgálgatok. Szőnyegminta híján a kirakott zöldséget. De ebbe is bele tudok bukni, mert ha észreveszik, hogy nézek valamit, egyből megkínálnak vele. Mire fizetnék, sasszemű anyósom már ott is van, és nekiáll alkudni. Na, ettől kész vagyok. Nekem az alkudozás nem játék, hanem annak elismerése, hogy nincs elég pénzem. Persze, mikor én árultam, akkor meg tiszteltem, aki megnézi, mire adja ki... Született pancser vagyok, ha alkudni kell. Anyósom szeret, bár nem hiszem, hogy épeszűnek tart, csak legfeljebb ártalmatlannak. Viszont pénzt nem adna a kezembe, mert eltapsolom, mindenért annyit fizetek, amennyit kérnek, ki hallott még ilyet.

Ilyenkor bosszúból mindig elhívom a Tescoba. Ott annyi, amennyi. Addig nézem, míg akarom, senki nem akarja rámbeszélni, drága aranyos kisasszony, ezt nézze már meg. A Tescoban nagy lelkierőről tehetek tanúbizonyságot, kézbe veszem, visszateszem. Másikat is. Tizediket is. Van idő elolvasni. Titokban megfogdosni. Értitek? Nem vagyok zavarban.

A piac meg megmarad családi programnak.