Akit érdekel az orosz irodalom - egyik kedvenc íróm.

Mai napság, testvéreim, melyik a legdivatosabb szó?

Mai napság a létező legdivatosabb szó természetesen a villamosítás.

Ez egy, nem is vitatom, hatalmas fontosságú dolog – villannyal megvilágítani Szovjet Oroszországot. De még ennek is megvannak a maga sötét oldalai. Nem azt mondom, elvtársak, hogy sokba kerül. Nem kell sokat fizetni. Nem többet, mint pénzt. Nem erről beszélek.

Hanem, lássuk csak.

Én, elvtársak, egy nagyon nagy házban laktam. Az egész ház petróleummal világított. Kinek mécses, kinek lámpás, akinek semmi, az a papok gyertyáival világít. Nagy a nyomor!

Egyszercsak elkezdték bevezetni a villanyt.

Elsőnek a megbízott került sorra. Bevezette, hát bevezette. Csendes ember, nem látszik semmi rajta. De mégis, valahogy furcsán jár-kel és állandóan az orrát fújogatja elgondolkozva.

De semmi más nem látszik rajta.

És itt drága háziasszonyunk, Jelizavéta Ignátyevna Prohórova érkezik és javasokja, hogy vezessük be mi is a villanyt a lakásba.

- Mindenki – mondja – vezeti. Még maga – mondja – a megbízott is bevezette.

Mit van mit tenni! Hát vezetjük mi is.

Bevezettük, felkapcsoltuk a villanyt – Uram-teremtőm! körben penész és férgek.

Addig úgy volt, reggel mész dolgozni, este megjössz, megiszod a teádat és alvás. És semmi ilyesmi a petróleummal nem látszódott. Most meg, felkapcsoljuk a villanyt, és nézünk: itt valaki szakadt cipője hányódik, ott a tapéta vált el és rongyolódik, egy poloska szalad a fenekét riszálva – menekül a fény elöl, emitt valamilyen rongyciha, amott egy köpet, emerre egy csikk, amarra egy bolha hancúrozik.

Uram -Teremtőm! A helyzet nagyon nehéz…

Még elnézni is szomorú ezt a képet.

Egy dívány, például, ott állt a szobánkban. Azt gondoltam, jó kis dívány, semmi baj vele. Gyakran üldögéltem rajta esténként .Hát most felgyújtom a villanyt – Uram – Teremtőm! Jaj és jaj. Ezt a díványt! Mindene eláll, mindene lóg, mindene kifelé igyekszik. Nem tudok én ilyen díványon ülni – a lelkem tiltakozik.

Hát, gondolom, nem vastagon élek. Még nézni is rossz ezt az egészet. Nincs kedvem még dolgozni sem.

Látom, a kis háziasszonyom, Jelizavéta Ignátyevna is szomorúan járkál, motoszkál a konyhában, takarítgat.

- Na, mi van, gazdasszonyka? – kérdem.

De csak legyint rám.

- Én – mondja, - kedvesem, nem is gondoltam, hogy ilyen szegényecskén élek.

Ránéztem a gazdasszonyka motyójára – szó, ami szó, gondoltam, nem nagy valami: penészes és tetves, mindenfajta cihák és rongyok. És mindez fényárban úszik és szembeszökik.

Elkezdtem egyre kelletlenebbül hazajárkálni.

Megjövök, fényt gyújtok, megcsodálom az új lámpát és be az ágyba.

Átgondoltam később, a béremet megkapva meszet hoztam, nagy lélegzetet vettem és munkához láttam. A tapétát letéptem, a poloskákat kiirtottam, a pókhálót lemostam, a kanapétól megszabadultam, kifestettem – hogy a lelkem dalolt és örvendezett.

És bár jól sikerült, annyira azért még sem. Feleslegesen és hiába, testvérek, szórtam el a pénzt – a gazdasszony elvágta a vezetéket.

- Fáj – mondja, - ahogy a fényben mindenem kinéz.

- Minek – mondja, - ilyen szegénységgel a tetűket nevettetni.

Kérleltem, érveket hoztam, semmi.

- Költözz ki, - mondja, - a lakásból. Nem akarok – mondja, - én fényben élni. Nincs nekem pénzem a felújításra.

Hát könnyű-e, elvtársak, kiköltözni, mikor egy halom pénzt elvertem a tatarozásra? De hát beletörődtem.

Ej, testvérek, jó a világos, de rossz is. (1925)