És még meddig??...
És még meddig??...
A most élő magyarok többsége átélt egy rendszer-váltást, de még előtte megtanították egy másikra, tehát a fejében kettő is van. Így teljesen mindegy, hogy miben hisz - már tudja, hogy milyen borulékony egy rendszer, és már azt is tudja, hogy minden társadalomban vannak vesztesek. Ki a vesztes? Gondolom, hogy mindenkinek vesztes az, aki hajlék nélkül marad, vagy munka nélkül marad, vagy olyan munka nélkül marad, amiből hónapvégi gondok nélkül biztosíthatná a saját és gyerekei megélhetését.
A már veszteseknél sokkal többen félnek attól, hogy azzá válnak. Minden második francia fél az elszegényedéstől. Minden ötödik fiatal francia szegény. Ezeket az adatokat csak tegnap hallottam, magyarokat nem tudok mondani, de nem hiszem, hogy nagy különbség van.
Minden ötödik svájci fiatal tartósan munkanélküli: nemrég láttam egy olyan adást, ami a 45 svájci "hamis" vállalatról szól: a munkaügyi hivatal odaküldheti dolgozni a munkanélkülieket. Ez egy papíron létező vállalatot jelent, munkaidőben bejárnak, úgy csinálnak, mintha tényleges munkát végeznének, megrendelnek, leszámláznak, de csak virtuálisan. Igazi áruforgalom nincs, az egész arra jó, hogy a munkanélküli ne essen ki a mindennapos munkából és valami gyakorlatra tegyen szert.
Ezelőtt 12 éve egy svájci nem félt annyira a munkanélküliségtől, mint egy magyar. A szociális rendszer megbízhatóan működött, ha valaki munka nélkül maradt is, csak átmenetileg. Nem viselte meg őket, mert számos példát láttak arra, hogy a segély után munkahely jött, ilyen átmeneti munkanélküliség előfordult a családban, ismeretségi körben, nem jelentett stigmát, csak kellemetlenséget, ami "benne volt a pakliban".
Mára ez már nincs így, a segély kevesebb, a feltétel több és egyre kevesebb a remény a kikeveredésre. Akinek van munkája, megbecsüli. Ez azzal jár, hogy többet nyel bent, kint meg többet aggódik. És szeretne kevesebbet tudni, a bankok szerepéről, a nagyfőnökök fizetéséről, a végkielégítések összegéről. Kezd félni a bevándorlóktól, de már a saját honfitársaiban is konkurrenciát lát. Kezd eluralkodni a dzsungel törvénye: te vagy a másik. Megszűnőben a kollektivizmus, eltűnőben a kollektív munkaszerződések. A dolgozók egyre kiszolgáltatottabbakká válnak.
Még ha az életszínvonal magasabb is, mint a volt szocialista országokban, a félelem legalább ugyanakkora. A társadalmi "kötelezettségek" pedig egyre magasabbak: míg tíz éve egy autó, mára kettő az "illendő" egy középosztálybeli családnak. És nem is csak presztízsből: a városok, a forgalom, a munkahely távolsága megkívánja a két autót. A biztosítókat is el kell tartani. A hiteleket, jelzálogot törleszteni kell. Ugyanaz a mókuskerék, mint akárhol...
És bár előnyben vannak a "kapitalizmus ciklikus válságai"-tól való félelmükben is - lévén tanulják, gyerekként átélték, tehát nem tartják a világ végének -, azért a mostani válságnak még mindig nem látszik a vége.
Ugyanígy, a jövőkép is romlani látszik, a nyugdíj korhatár felemelése és a kifizetések összegének csökkenése, a befizetések összegének emelkedése elkerülhetetlennek látszik. A legrosszabb forgatókönyv szerint borul az egész rendszer, lévén, a befizetések nem fedezik a kifizetéseket.
Hát marad a stressz. Ami az egészségre megy. Ami megint pénzbe kerül: egyre többen vesztik el a biztosításukat, vagy tagadnak meg maguktól "elodázható" kezeléseket. Egymás után zárják be a kórházakat. Ismerős?
De. A francia anyanyelvűeket segíti valami, amit francia hedonizmusnak hívnak. La vie est belle - az élet szép - gondolata kisgyerekkortól csepeg a fejekbe. Sokat segít egy pohár bor, egy séta a parkban, egy múzeum, egy színházi előadás. A zene. A politizálás segít leereszteni a gőzt (mostanában az utcákon). Egy könyv. Barátok. Ima.
Az élet örömei
Ott egye meg a fene, hát meddig féljek én is? Hogy elrontsam azt a részét is az életemnek, ami jó?
Nem volt elég, ami rossz volt? Nem emlékszem, mikor elalvás előtt azon gondolkoztam, hogy ez már nem mehet így tovább, valaminek történnie kell? És történt is. Nem elég nekem a család? Mindenki egészséges - miért kell a betegségtől félnem? Hogy belebetegedjem?
Egy túrót. VAN az életben más is, mint az aggódás. Majd akkor félek, ha már nagyon muszáj lesz. Addig teszek a rendszerekre, a gazdagokra és szegényekre (úgysem tudom, hova tartozom: aki szegény Pesten, gazdag Haitin), elfelejtem a Luganói jelentést, marxista maradok és naponta háromszor elmondom, hogy AZ ÉLET SZÉP. Isten engem úgy segéljen.
