Hajléktalan
Láttam Pesten egy hajléktalant.
Igen, csak egyet. Koldust nem, vándorcigányt sem. Csak ezt az egy hajléktalant. Átment hajnalban a kocsi előtt, ahogy álltunk ott a pirosnál. Nem nézett sehova, csak átment, lassan, keresztül a nyolc sávon. A lábát nézte, vagy az utat. Vagy nem is nézett semmit, csak lehajtott fejjel ment.
Kerestem a tekintetét, jó lett volna, ha felnéz, talán megállíthattam volna egy mosollyal, adhattam volna pár száz forintot, ha nem találok, pár ezret. Miért is az aprós rekeszt nyitjuk ki elsőnek?
Hát nem nézett fel, elment, át a parkon. És nekem úgy megfájdult a szívem! Hol az anyja ennek a szegény párának? Mit érez, ha látja? Ez a hajléktalan is volt kisfiú, iskolába járt, onnan haza, kapott meleg ételt, volt ágya. Hogy lehet mindezt elveszíteni?
Nem biztos az étel, ital, nem biztos az éjszakai alvóhely. Nincs mosakodás. Nincs váltás fehérnemű. A betegség, a hideg, a hőség, a lenézés, a sajnálat, mind, hogy fájhat. Egy darabig, gondolom.
Az ember mindent megszokik. Néha elgondolom, mennyi kéne nekem, mennyi idő, hogy belenyugodjak, hogy feladjam, hogy már csak kérjek, és ne követeljek. Milyen lehet mindig csak kérni?
Mihez van még joguk? Ma már nem lehet az erdőben fát vágni, hogy házat építsen belőle a rászoruló. Minden talpalatnyi föld "valakié". Mit lehet még az erdőben találni, ennivalót? Hol lehet a szükséget végezni?
Franciaországban a Don Quijote nevű szervezet már nem elöször rakja tele a Szajna-partot sátrakkal és hajléktalanokkal, szem és széles nyilvánosság elé tárva a nagy-nagy bajt. És azt, hogy mennyi "nem is odavaló" ember szorul a társadalom és az élet peremére. Nálunk talán nem annyira fájó a dolog, hiszen alig van különbség az otthonokon belüli és kivüli kínlódás között... És itthon a meggyőződés is erősebb, hogy aki utcára kerül, tehet róla. Biztos olyan is van, egyébként. Csak nem lenne sok olyan is, aki önhibáján kivül csúszik le ennyire!
Az emberek - én is - hamarabb hazavisznek egy kóbor kutyát, mint egy hajléktalant. Nincs vele annyi gond, nem akkora felelősség, nem akkora rizikó. Hol vannak már a pajták, ahova a menekülő 48-asokat, vándordiákokat, bujdosókat eleink beengedték éjszakázni? Hol a szokás, hogy kaszálásért tál ételt, szállást adunk? Miért nem működik már semmi, ami segített régen a bajban, a nyomorban?
És hol van a bizalom?!