Karácsonykor.

Az ember lánya/fia, ha külföldre szakad, nem csak a hazától kerül messzire, hanem a családjától is. Vannak alkalmak, helyzetek, mikor ez kifejezetten üdvözítő tud lenni, ám az esetek többségében a honvágy a család után a legerősebb - és akkor még a barátokról szó sem esett.

Gondolom, azt már nem gondolják sokan, hogy határon túlra pottyanni csak szántszándékkal lehet. A globalizáció ilyen fokán ez már bárkivel vagy bárki közeli hozzátartozójával megeshet, főleg, ha nemzetközi cégnél kap munkát - és fontos a kap, mert már nem válogathatunk nagyon. Ilyen helyről egészen rövid úton lehet külföldre kerülni, akár pár hónapos továbbképzésre, akár hosszabb megbízásra, családdal vagy anélkül. Mindkét esetnek megvan a hátulütője: családdal menni problémát jelent a beilleszkedés szempontjából, ez lehet, hogy jól sül el, vagy túl jól, vagy megszakadhat a kiküldetés is miatta, ha házastárs vagy gyerekek nem érzik jól magukat az új helyen. Tudnék sok példát sorolni, de talán elég, ha az ember jobban belegondol.

A hazatérés vagy végleg kintmaradás sem függ általában csak az egyéni akarattól, vagy kívánságtól - az otthoni munkahely hiánya, a gyerekek gyökeret eresztése megakadályozza a visszatelepülni vágyókat akkor is, ha egyébként maguk szívesen mennének.

Mások esetleg szakmai cél, vagy anyagi okok miatt indulnak útnak - a disszidálás már emigráció. Nem a magyarok indultak el, hanem minden országból tömegek mozognak.

Persze, a legjobb esetben, az emigránsok boldogan élnek, a család minden tagja beilleszkedett, új barátokat, ismerősöket, szomszédokat szerzett. Mégis...szívet cserél, aki hazát cserél, ahogy az Kovács Kati énekli. A szív hazahúz, karácsonykor a legjobban. A telefon két oldalán kicsi, vagy nagy a távolság, mindegy - a távolság fáj.

Keresi hát az ember a megoldásokat, a technika által nyújtottakat és a hagyományosakat: a hazautakat. Pénzt, időt nem kímélve, megy az ember a szíve után, megy, míg mehet, míg van, aki várja. Kárhozott, akit már senki nem vár...

Néha, megkapjuk, mi, külföldről hazaírók, hogy "kintről osztjuk az észt". Talán vannak köztünk ilyenek is. Mégis, a legtöbben csak meg szeretnénk osztani azokat a benyomásokat, amik máshol érnek minket, azzal a céllal, hogy hátha elterjed, hátha olyan is olvassa, aki tehet is érte, hogy megvalósuljon. Ha ez itt-ott dicsekvésnek tűnik, a lelkünk rajta. Nem hiszem, hogy az akar lenni - ezt csak az képzelheti, aki még nem élt külföldön, és ismétlem, senki nincs megmentve tőle.

Hát hazajárunk, igazán vagy virtuálisan, elmondani, ami máshol van, ami más. És hazajárunk töltekezni, magyar nyelvet hallani, olvasni, magyar problémánkon törjük a fejünket - nem magunk miatt, hanem szeretteink miatt, akik otthon élnek. Osztozunk bánatban, örömben és bárhol is éljünk, bármilyen régóta is, ha itt vagyunk és írunk, az azért van, mert számít nekünk ez a kis ország, a nagy érzelmeivel, az otthonmaradottainkkal és talán a gyereink vagy saját jövőnkkel.

Mert mi is magyarok vagyunk.