Nézem a tévét és fáj a szívem a lazacokért. Egész életük abból áll, hogy megszületnek egy folyóban, leúsznak az óceánig és mikor a szezon végetér, visszaúsznak, hogy lerakják az ikráikat. A hazafelé úszó, áramlás és szintmagasság ellen ugráló lazacokat nem csak a medvék várják. Az a hal, amelyiknek sikerül átjutni a medvék során és ikrát rak, szerencsés. Az ikrákra viszont várnak a sirályok is. Szomorú lazacnak lenni.

Aztán felvidulok: a lazachoz képest milyen nagy ajándék embernek lenni!! A mi életünk nem csak egy tengeri nyaralásból áll, nem a többségünk megy el erőszakos halállal és végignézhetjük gyerekeink felcseperedését is.

Hozzánk képest szegény lacaz élete főleg arra korlátozódik, hogy táplálékot nyujtson a medvéknek és sirályoknak. Mint a legtöbb állat: megesz nála kisebbeket és prédául esik a nála nagyobbaknak, erősebbeknek, ügyesebbeknek.

Innen nézve is, az ember kivételes helyzetben van. Nincs felette senki a táplálékláncban, momentán.

De az is igaz, hogy a ragadozók nem csak azért vannak, hogy nekik jó legyen, hanem hogy megakadályozzák egy-egy faj túlzott elszaporodását.

Ki tudná megakadályozni az ember elszaporodását? Tudjuk, ugye.

Milyen jól ki van találva a természet...

Így már azt is értem, miért érzem magam időnként zsákmányállatnak. Rend van. Az erősebb kutya, a nagy hal, a sok lúd - tudjuk. Így van megteremtve.

És ti? Féltek? Vagy hegyezitek a körmeiteket?

Ui: ezt most gyorsan feldobtam, mert E. szerint a csürhe támad. Na, lejjebb nyomom őket. Kollégáknak csókhegyek.