Volt, mikor még nem féltem semmitől.
Volt, mikor még nem féltem semmitől.
O. azzal jött haza, hogy beszélt egy régi barátjával, névnapilag. Eddig nem tudta, de az illető másfél éve munkanélküli - családos, egy gyerekkel. És még egy közös barát is elvesztette a helyét, egy éve ő sem talál semmi munkát. Nála is két gyerek. 46 évesek.
Az én barátaim közül is két munkanélküliről tudunk, de ha szétnézünk a családban vagy az ismerősök közt, akkor hihetetlen, de minden második vagy munkát keres, vagy már volt munka nélkül. És csak utána meséli...
Mi, akiknek van munkánk, féltjük. Mi, akiknek van gyerekünk, szorongunk, hogy lesz-e nekik is. Ha az ember elnézi a munkanélküliség számait, itthon, külföldön, összeszorul a torka. És még csak nem is hálás beszédtéma: lehet róla beszélni, oldani a görcsöt, de igazán segíteni nagyon ritkán tudunk egymáson. A félelem is visszatart: ki mer erről nyíltan beszélni a munkahelyén? Csak azok, akiknek az állása már nem biztos. Akiknek már nincs vesztenivalójuk. Ők, csak ők mernek szólni, hogy NEM. Ez nem így megy, nem elbocsátásokkal.
Az egyetemen úgy tanítják, hogy kellő számú elbocsátással meg lehet menteni a céget, amely ha túlélte a krízist, akár több embert is foglalkoztathat utána. Rendben, logikás. Aztán hallom, hogy Németországban a legtöbb helyen nem küldtek el dolgozókat, hanem ugyan csökkentették a munkaidőt és a fizetést, de együtt vergődtek zöldágra, míg a német gazdaság oda nem jutott, ahol most van - az egyik legerősebb Európában. Hah, szóval így is lehet.
Azt is tanítják, hogy a munkanélküliség szükséges valami, mivel ha nem lenne, az emberek ellustulnának. Az a bizonyos "verseny", ami a gazdaság egyik mozgatórugója, eltűnne a félelem nélkül.
Ezek manipulálnak! Állandóan, minden területen, mindannyiunkat. Félelemben tartani azért jó az embereket, mert akkor könnyebben lehet terelgetni őket. M. Crichton írja az egyik könyvében (State of Fear), hogy mikor eltűnt a szovjet veszély, gyorsan kreáltak másikat.
Rövidre zárva: félnünk kell, hogy elveszíthetjük a munkánkat, a házunkat, a pénzünket, a nyugdíjunkat, a párunkat, az egészségünket, az életünket, a békét, a vizet, a bolygónkat, a Napot.
Pukkadjanak meg a média-diktátorok, a politikai diktátorok, vagy diktáljanak mást. Mert én abbahagyom. Én már nem tudok tovább félni. Vége, fini, konyec. END. Juszt se, dafke, punktum.
Holnaptól csak jó dolgokkal törődök.
Csak munka legyen. És egészség.
