Tegnap elpusztult az egyik patkányunk. Öreg volt és beteg, ma már orvoshoz vittem volna, elaltatni…

Nem sokáig él egy patkány, három és fél év volt. Láttam aranyos kicsinek, komoly felnőttnek, volt szerelem, igaz, véletlen, és láttam megöregedni. Ez az egész megdöbbentően hasonlított a mi életünkre: milyen aranyos kisbaba, mindenki imádja. A felnőtt összes előnyét ki lehet élvezni, már nem kell rá vigyázni annyira, lehet vele sétálni, a kertben szaladgálni. Megöregedett, megunták, játszani már nem jó, nem olyan virgonc, lassabb, egyre többet hagyják egyedül. Míg meg nem hal, akkor jöhetnek a könnyek.

Emlékszem, ahogy a fehéregerek után komolyan elgondolkoztam a patkányon… a lányom nyávogott, hogy milyen jó lenne, mert okos, tiszta, megismeri a gazdáját, még pórázt is lehet kapni, sétáltatni. Jó, de mégis, egy patkány…

Átmentem Franciaországba, mert nálunk nem találtam. Ahogy az egyik boltban odahajoltam a ketrechez, egy nagy patkány odaugrott ismerkedni. Én vagy két métert hátra, és a másik boltig törtem a fejem, hogy minden patkány tud ugrani, vagy csak ez az egy? A következő boltban nagyon helyes kicsiket láttam, és gyorsan, gondolkozás nélkül kértem két fiút. Mikor megláttam, hogy papírdobozba teszik őkett, kicsit elgyengültek a lábaim, de megnyugtattak, hogy nyugodtan, nem rágják ki. Az anyósülés előtt a gumiszőnyegen jöttek hazáig, szerintem többet néztem a dobozt, mint az utat, de tényleg nem rágták ki.

Otthon nagy örömujjongás tört ki, bár az kiderült egyből, hogy csak a lányom nem fél a patkányoktól. ☺ Olyan kicsik voltak, és olyan gyorsak, hogy csak az első két hétben négy-ötször kellett lebontani a szekrénysort a tévé körül, hogy megtaláljuk őket. Egyszer a szobabiciklibe is beszorultak. Nagyon izgi volt. De lassan kárpótoltak minden kellemetlenségért, kedvesek voltak, soha nem haraptak, és nyugodtan elaludtak a vállaunkon, vagy a zsebünkben, ruhaujjban. És tényleg, sokkal okosabbak voltak, mint az egerek. A lányom megtanította őket, hogy baj esetén, hangos zajra a hajába bújjanak…kint a kertben pedig mindig rohantak utána, és próbáltak a nadrágjában elrejtőzni. A patkány nem szereti a nyílt tereket, ha nem tud a fal mellett osonkodni, el kell hogy bújjon valahol. A gyerekek azzal játszottak, hogy a fű közepén hagyták őket, azok meg érdekesen, ugrálva szaladtak az ismerős nadrág után.

Persze, minden újdonság elmúlik, egyre többet lettek egyedül Azért az egyik szülinapra a lányom – 100 forintért – még kapott egy fiatal fiúpatkányt. Hogy a kereskedő mekkorát tévedett, arra csak későn jöttünk rá, viszont cserébe végigélvezhettük egy patkánycsalád bébinevelését – hihetetlen volt, ahogy anyuka mindent behurcolt a fészekbe, az összes kiszedett bébit, meg még minket is igyekezett, ujjnál, gallérnál, kézelőnél fogva behuzigálni. Szerencsére, minden patkánygyereknek lett gazdája és a mieink megint egyedül maradtak.

És már öregednek, hullik a szőrük, nem tudnak mászni, és igen keserves rájuk nézni. Ennyi egy élet, gyorsan lejátszva.

Látom a fiamat, ölében a patkány, nekem már csak „egy döglött patkány“, hullanak a könnyei rá. Fogja a kezében, én borzadok, ahogy a merev patkányt forgatja, nem él, nem mozog, azt mondja, hideg is. Én már nem merem megfogni…döglött patkány…

Még megvártuk, hogy a lányom hazajöjjön, megnézni utoljára, aztán a fiúk elásták a kertben.

Én este, az ágyban már, hogy újra rágondoltam. Meg a másikra, amelyik most egyedül maradt. Meg az ismerősünkre, akinek most altatták el a kutyáját…egy patkány nem olyan, mint egy kutya…azt hiszem, mégsem akarok kutyát nyugdíjas éveimre. Nem akarom látni elmenni. Ha már egy patkány ilyen rosszul esik.