Mindenről én tehetek.

Már születésemkor fájdalmat okoztam anyámnak és gyerekkoromban is több ráncot véstem arcára. Gondtalanul élveztem a korai éveket, bár gyes még nem járt utánam, de óvodai férőhely volt. Nem csak az óvodát, de az iskolát is élveztem, szerettem kisdobos lenni, és alig vártam, hgoy úttörővé avassanak. Nem elég, hogy betanultam a hat és tizenkét pontot, de még el is hittem. Sőt, partizán-özvegyeket látogattam és katonai sírhelyeket gondoztam.

A gimnáziumban sem nyílt ki a szemem. Azt sem tudtam, mit jelent, hogy irredenta, cigánybűnözésről nem is hallottam, a zsidó egy személy volt a viccekből. Beléptem én a KISZ-be is, mint az egész osztály, bár voltak egyénieskedéseim, mint az Ifjú Gárda, amiről már csak egy zászló melletti néhány órás álldogálás és két nagy barna bakancs jut az eszembe. Azt bevallom, hogy tudtam az összes mozgalmi dalt, és gyakran álltam az egész iskola előtt gitáros barátommal, Tomival, hogy énekeljünk. Sokszor együtt énekelt az egész gimi... de ennél nagyobb bűneim még nem voltak.

Mivel a Szovjetúnió-beli tartózkodásom elején dacból kiléptem a KISZ-ből, nagy szégyent nem érzek. Bár igaz, hogy egy félreértés miatt történt: KISZ-titkárunkkal (és barátnőmmel) történő nyilvános pofozkodás után sértettem kiléptem, és mire eszméltem, hogy nem a KISZ-ből, hanem az alapszervezetből kellett volna, addigra ex-titkárom és ex-barátnőm már sajnálkozva vonogatta a vállát. Itt be kell vallanom, hogy ez lett volna a nagy alkalom, hogy a KISZ-titkárok jellemére rádöbbenjek, de én csak ezt az egyet utáltam meg, a többit hanyagul neglizsáltam. Párttagságról ezek után nem is álmodhattam.

Végzés után gondolkozás nélkül szavaztam a Vállalkozók Pártjára, nagy örömet érezve, hogy végre igazán lehet választani. Anyám, nem ezt a lovat akartam!! Döntésemnek elég súlyos következményei lettek. A semmiből előbukkant demokraták, kisgazdák és keresztények sorra rávilágítottak eddigi bűnös életünk különböző pontjaira, és olyan iramban kezdték kijavítani, hogy beleszédültem. Megmondom őszintén, mire észrevettem, hogy eltörölték a halálbüntetést, elkezdték osztani a privatizációs jegyeket, aranykoronákról beszéltek és átírták a történelmet, eltelt legaláb 2-3 év. Lehet, hogy négy is. Akkor már nagyon tudtam, hogy én ebből semmit nem kívántam: se a múltat végképp eltörölni, se a szittya fergeteteg és a méltóságos urak felbukkanását 5 méteres autóikon, se a kommunista bűnösök vesszőfutását. Úgyhogy gyorsan visszaszavaztam magam a régi biztosba. Legalábbis szerettem volna. Már nem ment.

Elismerem, hogy innentől végig csak a szocialistákra szavaztam, ezzel hozzájárultam az ország jelenlegi állapotához. Személyes felelősség terhelt eddig, és ezután is fog. Ha nem megyek szavazni, akkor azért.

Elismerem, hogy ismerek cigány, zsidó és rendőr vicceket, és nevetek is a jobbakon. Ennél többet egyikük ellen sem tettem, és ne is várják tőlem, több gárdának nem leszek tagja. Viszont nagy ingerültséget érzek valahányszor rasszistának mondanak, ugyanazokért a mondatokért, amiket az engem lerasszistázó megenged magának.

Elismerem, hogy nem szeretem a hatalmat szidni, mert autokrata neveltetésem miatt állandóan azt hiszem, tudják, mit csinálnak. Azt sem bántam, hogy elvesztettem a családi pótlékot, mert azt hittem, a nyugdíjasoké lesz, és ahogy visszakaptam, alig mertem idős barátaim szeme elé kerülni, mert akkor meg nekik lett kevesebb. Ilyen természettel vagyok megáldva, nem félek az ismert rossztól, ellenben tartok az ismeretlen jótól.

Elismerem, hogy nem fogok babakocsival tüntetni menni, se libát, szamarat, levelibékát vagy tojást a Kossuth téren szétengedni. Rohamrendőrre rá sem pillantok, nem hogy farkasszemet nézzek vele.

Már csak remélem, hogy még sokáig magyarnak mondhatom magam...