...mint tenmagadat.

Három hónapja írtam csak apámról. Két hónapja bekerült az intenzívre: egy rosszul sikerült vizsgálatba belehalt, de újra tudták éleszteni. November elején már kiengedték, át a fertőzőre. Bár kétszer láttam addig a kórházban, beszélni nem tudtam vele, elöször nem is volt magánál, másodszor már nem tudott beszélni a légcsőnyitás miatt, csak tátogott, amit hol értettünk, hol nem.

Mire átengedték, már össze volt varrva a torka, és a húgom már tudott vele telefonon beszélni. A mostohánk telefonján. Én is fel akartam hívni, abban az időben, mikor tudtam, hogy bent van nála - de két nap egymás után nem hívtam. Mert meg kellett volna keresni a telefonszámát. Én már kidobtam - annyira haragudtam rá, hogy levettem a telefonomról és levettem a telefonnál kifüggesztett listámról is. Több éve. 

Már csak egy helyen volt, a magyar SIM-kártyámon, amit elő kellett volna vennem, kicserélni a mostival...és ennek mind délben kellett volna megtörténnie, a nap számomra legzsúfoltabb részén. Két napig azt mondtam, majd holnap. 

Aztán nem volt holnap. Meghalt apám, váratlanul, mikor már senki nem számított rá. És én nem tudtam neki mondani, hogy "Édes, de örülök, hogy hallom a hangodat." És miért? Mert gyűlöltem a feleségét és kihajítottam a számát.

Lehet ezt magyarázni, lehet mentséget keresni, de felesleges, mert azon a tényen, hogy már nem hallottam a hangját, és ő nem hallhatta az enyémet, semmilyen kifogás vagy nyomós érv nem tud változtatni. Mit érdekel, hogy igazam van vagy nincs!!

Most azt mondom, hogy annyi mindent tanultam apámtól!! És még most is, a végén. Hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Persze. 

De ami igazán fáj és megütött, hogy jónak képzeltem magam, mikor "megelégedtem" a felesége ignorálásával. Álmomban sem jutott eszembe, hogy ennyire kicsi dolog így visszaüthet. Én nem balhéztam, nem veszekedtem, csendben visszavonultam - és elvágtam az utat. Azt, ami most apámhoz vezetett volna. Megérte? Megérte kidobni egy telefonszámot? Itt a történet végén, megérte, hogy 81 óta utáltam valakit hol nyíltan, hol titokban? Jaj, dehogy.

Csak hát nem lehet már visszamenni...

Megéri-e csak a rosszat látni a másikban? Csak a mostohát, a kommunistát, csak a Gárdistát, csak a burzsuj elemet? Csak a származását? A hitét? 

Megéri-e belekötni a másik szavaiba, tetteibe, ha nem ismerjük még a többit? Érdemes-e lenézni valakit, akit egy-két-húsz írása alapján ismerünk csak? 

Szabad-e körberöhögni akárkit is, mert a szemünkben tudatlan? Nyílt sisakkal vagy hátulról beledöfni valakibe, aki "bántotta" a barátunkat? 

Kinél van a Bölcsek Köve? Ki hiszi, hogy többet ér másoknál? Hogy nem fog semmit megbánni?

Miért nem keressük csak a jót?

És mi vár ránk a végén?...