és amit tanultam tőlük.

Két éve keresünk valami házat. Nekem lakás is jó lenne, a férjem ragaszkodik a házhoz, falusi gyerekként. Nekem meg nagyon tetszene egy elvadult kert, ahova nem lehet belátni. Szóval, keresünk.

Ahol most lakunk, minden oké, leszámítva, hogy a szomszédaink túlzott gyakorisággal mászkálnak a "mi részünk"-on keresztül. Ez ellen nem sokat tehetek, lévén társasház és hogy rajtunk kivül mindenki tulaj, egyedül mi béreljük a mi részünket. Ez itt más jogokat jelent, bár papíron ugyanaz, az életben mégis másképp működik.

Eddigi életemből és a költözéseinkből azt már megértettem, hogy a lakhatás komfortja - nekünk - legjobban a szomszédoktól függ. Mi ugyanis nagyon csendesek vagyunk, nem ordítva beszélgetünk, nem szeretjük tudatni az egész környező világgal, hogy megjöttünk, elmentünk, éppen mit csinálunk. Persze, ez azzal jár, hogy mindenki hangosabb nálunk. Veszekedni sem szeretünk, ez meg azt jelenti, hogy nyelünk, amíg tudunk.

Visszasírom gyerekkoromat, ahol egy 16 lakásos téglaházban laktunk, a szomszédokkal napi szinten beszélgettünk, ismertünk mindenkit, sőt, mindenki rigolyáját. Egy gyerek amúgy sem foglalkozik a szomszédokkal, amíg azok békén hagyják. Sőt. Ha kaptunk valami megjegyzést, a szüleink minket vettek elő, ahogy az iskola is a második hatalom volt, appelláta nuku. Amit a tanár, amit a szomszéd mondott, az igaz, az jogos, tessék alkalmazkodni. Van ebben jó, mert nem emlékszem egyetlen komoly konfliktusra sem.

Az albérleteket is lakásban kezdtük, négy helyen is laktunk, mire egy Eger melletti faluban megvettük a saját első házunkat. Aztán jött a meglepetés. Míg az én fejemben a falu addig a csend, a saját családi ház a szabadság csalóka ábrándját jelentette, rá kellett jönnöm, hogy a falu nem csendes. Ráadásul olyan zajokkal van tele, amik egy városinak riasztóak. Ugat a kutya: városban, lakásban azt jelenti, hogy esemény van. Falun nem szabad riadozni és az ablakhoz ugrálni, mert a kutya azért ugat, mert elment egy macska az orra előtt, látott egy biciklist elkarikázni a kapu előtt, vagy mert másik kutyát látott, vagy unatkozik. Mindenesetre, nem azrét, mert esemény van, ergo, tennivaló semmi. Nyugi. Kár, hogy az ablakot nem lehet nyitvatartani éjszakára, mert az ritka, hogy egy kutya ugat, inkább sorban koncerteznek a többiek is az utcában.

Aztán kiderült az is, hogy a szomszédok, akik már nem a fal túloldalán vannak, csendesen, belépnek az életünkbe. Nem lehet az udvaron ellenni anélkül, hogy ne hallanám, hogy ők mit csinálnak. Mit fognak holnap csinálni. A kertbe már nem lehet csendben kimenni, mert köszönni, beszélgetni illik. Főleg az újonnan jöttmenteknek. Aztán az is kiderül, hogy a régieknek azért mindenben több a joguk. Mert ők ismerik a többi szomszédot, a tanácsot, a rendőrt, a postást, a péket. Ők állhatnak a te kapud elé. Szórhatják a gazt a te földedre. És főleg, a kutyájuk is járhat a te udvarodra, hiszen már megszokta. Ha neked valami nem tetszik, minek jöttél ide.

Most nem mesélem el az összes kibírnivalónkat, mert mindenkinek van szomszédja, ergo, hallott-látott már kutyamérgezést, döglött macskát, udvaron álló füstöt, ahol a ruhái száradnak. Én csak egy kis epizódot említenék, amitől viszont megváltozott a haditechnikám.

Az egyik szomszéd előszeretettel parkolta le a kocsiját úgy, hogy keresztben érkezett és ha a mi oldalunk felől, akkor a mi előkertünkön keresztül. Lett egy egyre szélesedő nyom, ahonnan először a fű tűnt el. Próbáltam visszaültetni, reménytelenül. Próbáltam virágot ültetni, kitaposták. Mikor észrevették, hogy miben sántikálok, már nagy élvezettel és egyre szélesebbre és mélyebbre vették a kanyart. Hordtam a földet fel-feltölteni, hogy ne legyen nagy tócsa benne. Hiába volt minden. Korláthoz a tanács engedélye kell, megkérdeztem. Meg betonozás, meg korlát. Sok pénz. Nem volt, hát tűrtük. Aztán, pár év múlva, leesett. És meghosszabbítottam a vízelvezető árkot, ami egyébként volt valaha, csak feltöltődott. És ami az első nagy esőkör nem tudta többet elvezetni a vizet, ezért a tanács felkérte a lakosságot, hogy ássa újra az árkokat.

Emberek!! Néha hiába erőltetjük a dolgot jobbról balra. Nem megy. Lehet, hogy balról jobbra kéne, de nem vesszük észre. Ennyi volt, töltögetés helyett ki kellett ásni! És vége volt - ennek - a problémának.

A tanulság megmaradt, és a szomszédnak köszönhetem. Ha nem így, akkor úgy. Ha nem megy, próbáld máshogy, lehet, hogy pont az ellenkezője a megoldás. Csak feladni nem kell.