Az inga irányt vált.

Megint nem úsztuk meg politika nélkül otthon - bár mit mondok, nem is akartuk. Minden politika, vagy ha nem, akkor ráfogjuk.

A mi balos családunkban történtek azonban változások. Már a második közeli családtag jelenti be - becsszó, nem kérdezgetjük pedig -, hogy a Jobbikra szavaz. Most Papa. Mama hallgat, már nem is akar semmit mondani. Inkább kimegy a konyhából, van neki jobb dolga is.

Papa, a volt munkásőr, nem mond mást, csak annyit, hogy tavassazl a Jobbikra fog szavazni. Nem indokol, hanem minket néz, mit szólunk ehhez. Papa nevelt minket balra, ő még látta a háborút, ismerte a nyomort, elvette a falu egyik legszegényebb lányát egy tízgyerekes családból, egyke létére. A gépállomáson dolgozott, mindenféle beosztásban. Munkásember, nem egy traktort összerakott maga, dolgozott rajta - vele, aztán eladta.

Papa hallgat, de én tudom, mi jár a fejében. Eddig a szocialistákra szavazott, mindig. Ő nem akart se rendszerváltást, se kárpótlást, se nagytőkét, se globalizációt. Talán azt sem tudja pontosan, hogy mi is az. Papa csak a faluban akart maradni, munkát találni a gépállomáson, sörözni a haverokkal munka után, a nagyapja ültette diófa alatt bevégezni. Papa diplomáztatta a két gyerekét, munkára nevelte őket. Még azt akarta látni, ahogy az unokák nőnek. Gondolta, megél a nyugdíjából. Nem akart ő semmi extrát, jó volt neki a Trabant. Az egyik fia fideszes lett, és most - tán - Jobbikos. És Papának nagyon elege van.

Nagyon elege van, hogy húsz éve szégyenli magát. Azóta, hogy elöször elment Ausztriába a Gorenjéért, és észrevette, hogy nem tud kifizetni egy kávét amott. Úgy találta, hogy lenézik őt arra. Megérte a háborút, felépítette az országot. Ő mindig büszke volt a munkájára - munkásember lett belőle, paraszt ősökkel. Papa szerette, hogy a munkásokat tisztelik, hogy a hatalom: munkás-paraszt. És nem tetszett neki, hogy már szégyen, ha kétkezi munkás, szégyen az is, hogy munkásőr volt. Volt már büdös kommunista, tolvaj, aki negyven évet "nem dolgozott", büdös paraszt is volt. Szégyell ő mást is...barátságos, jószívű emberből, aki 30 éve volt, rasszista lett. Ő, aki cigányokkal dolgozott együtt, aki velük viccelődött, együtt aludt, most nem szólhat egy szót sem. Ő nem mondott mást, mint amit eddig, ő nem változott meg. De nem szereti, ha be kell fognia a száját. A negyven év alatt nem fogta be - csak tudta, hogy hol mit mondhat. Most is tudja. Oda megy, ahol beszélhet. Ahol az ő pártját fogják. Mert most ki védi meg?? Oda megy, ahol végre büszke lehet magára, ahol megint felemelheti a fejét és ralán még énekelhet is.

Aztán csalódott is Papa...ő magának nem kért soha, megvannak Mamával, köszönik, kettőjüknek annyi a nyugdíj, mint máshol egynek, de ott a kert és nem nagyok az igények. De azt elvárta volna, hogy az elvtársak ne tömjék tele a zsebüket. Meg azt is, hogy elvigyék a balhét. Az öszödi beszéd után még hitt Gyurcsánynak. De az ő lemondásával Papa utolsó reménye is elszállt. És most dacol. Megbántották, elárulták, a nevében disznóságokat csináltak.

Az inga kilengett és visszaindult. Az egyensúlynak be kell állnia, mindenhol. Ha elég ideig nyomják lefelé a fejedet, fel akarod majd emelni. Minél inkább, annál jobban. És nincs választás - Papa még nem hallott a Mebalról. Neki van a Fidesz, a Jobbik, az MSZP. A többi túl kicsi. Hát szavaz majd a Jobbikra.

A Jobbikra szavaz, mert talált pár jólhangzó mondatot és mert ott büszkék a magyarok. Ennyi elég is Papának. Nem vesz észre minden nüanszot, ő nem asszociál rosszféle történelmi alakulatokra. A mában él, neki most kéne, hogy sürgősen jobb legyen. Kétnaponta viszi a mentő dialízisre, öt éve. A saját szemével látja, ahogy az egészségügy tönkremegy, megvan erről a véleménye, és megvan a bűnös is. Látja, ki dolgozik, ki nem. Látja, ki lop és ki hazudik. Van szeme neki. Hát persze, hogy felfelé mutogat, hova mutogatna máshova. És bosszút akar állni: az elmúlt húsz évért, az összes visszafojtott mondatáért.

Most mondjam neki, én, hogy nincs igaza?