Eszembe is jutott egy régi, majd elfelejtett tél, valamikor 1988-ban. Akkor jártam pedagógiai gyakorlatra, és a nekem és barátnőmnek kijelölt gyakorlóiskola egy kis faluban volt.
Busszal jártunk reggelente, és mert a busz nagyon korán indult és érkezett, elkezdtünk más megoldást keresni. Vonat is jár abba a faluba, mondták nekünk.
Aki már járt orosz vonatokon, tudja, hogy szélesebb a sínpár és nagyon magas a vonat szintje is - ezt a nagyobb állomásokon peronnal oldják meg. Igen, de a kicsiken ilyen peron nincs. Az ajtó ugyanúgy nyílik, de a beszállás körülményes, mert a lépcső közvetlen egymás alatt van - ilyen helyen kell, hogy valaki segítsen a felszállásnál. Az oroszoknál a segítségnyújtás össznépi foglalkozás volt akkoriban. :) Nekünk ehhez nem is kellett harmadik személy, mivel ketten voltunk. Beszálláskor egyik mászik, másik tolja, aztán az első felcibálja a másodikat. Kifelé elég kizuhanni a vonatból - nagy a hó, nincs semmi veszélye a kiszállásnak és landolásnak. Azt azért még érdemes elképzelni a teljes képhez, hogy mindez két naaagyon elegáns hölgyeménnyel történik - kifestve, nagy bundában, bundaszoknyával, magassarkú csizmákban, szemig- fülig betekerve, nagy egyujjas kesztyűkkel. Ily módon felöltözve a hideg - ami száraz hideg - nem félelmetes. Hát ott tartunk, hogy az állomásunkon kiesünk a vonatból és a kalauz mutat egy irányt, hogy arra van a falu, az iskola meg ezen a felén a szélső ház. Induljunk el, majd jön a kenyeres autó, az majd felszed minket, 6.30 körül. És a vonat el. Mi ketten leporoljunk magunkról a havat - ui. beleterültünk a hóba - és szétnézünk, magunkra maradva. Nem látszik semmi, csak a nagy hó, meg a sínek. A horizonton szürkeség, távolabbra látni nem lehet a köd vagy a homály miatt. Megyünk az orosz pusztában kézenfogva és várjuk a kenyeres autót. Út ugyan nincs, magunknak tapossuk a havat...És lassan megszáll a szorongás: jó irányba haladunk? Hol van a kenyeres kocsi? És hogy mekkora hülyeség volt elindulni, naná. Mert mi lesz, ha nem jön? Lerobban? Meddig kell még itt taposódni? A kenyeres kocsi a semmiből került elő - a széltől nem lehetett sokat hallani, egyszer csak ott volt, és megállt, hogy gyévuski, hova-hova? Persze, hogy bevitt a faluba. Az iskoláig meg sem állt velünk. Ott még mindig mi voltunk az elsők, de már izzott a vaskályha a teremben, kellemes melegben cihelődtünk ki a ruháinkból - és igazgattuk a festéket az arcunkon, fésülködtünk, készültünk az órára. Legyen ez a történet tisztelgés az akkori idők emlékére: a pusztában két lány félelem nélkül gyalogol, egy teherautó megáll és elvisz, az élet szép, mert segítünk egymásnak.
